Még csak egy hetes múlt az első gyermekünk, amikor elvittük a gyülekezetbe. Ezt a gyakorlatot megismételtük még két további gyermekkel, és mindegyik alkalommal hallottuk ugyanazokat az elbátortalanító kérdéseket: "Mit kerestek ti itt?"
Ha volna a gyülekezeti testnek egy része, amelyet hajlamosak lennénk mentesíteni a gyülekezeti tagságban való aktív részvételtől, akkor ezek a kisbabás családok lennének. Anyaként írok, három kicsinyem nevelésének az izgalmai között (mind 5 évesnél kisebbek), és ismerem a vasárnap reggeli hajtást. Továbbá, nagyon is ismerős számomra a kísértés, hogy hagyjuk már ki a gyülekezetet, amikor a gyermekek hisztisek.
A kisgyermekes évek aztán egyfajta korlátozás nélküli felhatalmazássá válhatnak, és igazolják a rendszeres gyülekezeti jelenlét, szolgálat, vendégszeretet és evangelizáció terén való elmaradásunkat. De kérlek benneteket, a kicsinyek édesanyáit, hogy ne adjátok fel a ti helyi gyülekezeteteket!
Mióta Ádám és Éva engedett az első kísértésnek, a bukás az emberi tapasztalatunk részévé vált. Mint Isten képmásai képesek vagyunk figyelemreméltó dolgokra, mint bukott képmások egyben rettenetes dolgokra is. A kis tévedésektől egészen a hatalmas összeomlásokig, közeli rokonságban állunk a fájdalommal, és szégyelljük a hibáinkat. Isten azonban kegyelmével megszabadítja az övéit bukásaikból, és használni akarja ezeket, hogy formálja és alakítsa az életünket.
„Jobb a száraz falat, mellyel békesség jár, mint a levágott jószággal teli ház, melyben viszálykodás van.” (Példabeszédek 17,1)
„Jobb az egy teli marokra való nyugalommal, mint a két teli marokra való nagy fáradozással és szélkergetéssel.” (Prédikátor 4,6)
„…fölöttébb nagy az örömöm minden nyomorúságunk ellenére.” (2Kor 7,4)
Pállal kapcsolatban az a rendkívüli, hogy hihetetlenül tartós volt az öröme, miközben dolgai nagyon nem jól mentek.