Mióta Ádám és Éva engedett az első kísértésnek, a bukás az emberi tapasztalatunk részévé vált. Mint Isten képmásai képesek vagyunk figyelemreméltó dolgokra, mint bukott képmások egyben rettenetes dolgokra is. A kis tévedésektől egészen a hatalmas összeomlásokig, közeli rokonságban állunk a fájdalommal, és szégyelljük a hibáinkat. Isten azonban kegyelmével megszabadítja az övéit bukásaikból, és használni akarja ezeket, hogy formálja és alakítsa az életünket.
Az emberi szív igazságért könyörög. Ezért keresünk kifogásokat, bűnbakot, illetve hárítjuk a felelősséget, ha hibáztunk. Természetünkhöz tartozik, hogy teljesítményünk alapján személyes elismerésre vágyunk. Így minden elhibázott vállalkozás – legyen az valami apróság, egy csődeljárás, egy tönkrement házasság vagy egyszerűen csupán egy kínos pillanat – rámutat a gyengeségünkre, ostobaságunkra, tökéletlenségünkre és tisztességtelenségünkre. Ez a sóvárgás a mentségre, a mások szemében való felmentésre, csupán annak a mélyebb vágynak a felszíni rezgése, hogy megbocsátásra leljünk Isten előtt. Amire valójában szükségünk van, az annak az egy valakinek a felmentése, igazolása és elfogadása, aki egyedül számít. Isten felmentésére van szükségünk. Ez az az ajándék, amely nekünk adatott az evangéliumban.
És tudjuk azt, hogy az ember nem igazul meg a törvény cselekedeteiből, hanem a Jézus Krisztusban való hit által. (Gal 2,16)
Az evangélium jó híre az, hogy a Jézusba vetett hit által megmutatkozhat Isten előtt a mi igaz voltunk, függetlenül a teljesítményünktől és folyamatos bukásainktól. Az evangélium egy nagy csere: Jézus hordozza minden bukásunkat és halálra ítéltetett, hogy mi hit által hordozhassuk az Ő igazságát, és hogy Isten ezáltal elfogadjon bennünket. A Jézusba vetett hit által nyerünk megbocsátást, és így fogad bennünket Isten az Ő kedves gyermekeivé. Úgy szeret bennünket az Atya, ahogyan Jézust szerette. Semmiféle siker sem képes létrehozni ezt az állapotot közöttünk. Így ha elbukunk, nem kell teljesen összeomlanunk. Az evangélium többet elárul rólunk, mint a bukásaink. Az ítélet, amit Isten mond rólunk, felülmúl minden ítéletet, amelyet saját hangunk vagy másoké mond felettünk. Isten felhasználja a bukásainkat, hogy leszoktasson bennünket az önigazolásunkról, és Jézushoz vezet bennünket, akiben megtaláljuk az igazságot, amely elegendő a bizakodásunkhoz, megbecsülésünkhöz és a rendíthetetlen örömünkhöz. Krisztusban Isten megmentő és igazoló szeretetének ereje le tudja mosni a bűneinkből és bukásainkból eredő szégyent és önutálatot.
Az Atlantic folyóiratban John Florio és Ousie Shapiro Az arany hajszolásának sötét oldala című 2016-ban megjelent cikkükben azt a depressziót mutatják be, amelyet sok sportoló tapasztal, miután befejezte az olimpiát. Számos olimpikon az aranyérem megszerzésére alapozta identitását. A szerzők idéznek egy interjút Mark Spitz úszótól, aki az 1972. évi olimpiai játékokon hét aranyéremért küzdött. Spitz így nyilatkozott: „Ha hatszor úszom, és hatszor nyerek, hős leszek. Ha hétszer úszom, és hatszor nyerek, akkor kudarcot vallottam.” Fontossága és jelentősége azon múlott, hogy teljesít-e egy tökéletes rekordot. Saját teljesítményének rabságában vergődött. Hogy miképpen definiáljuk magát a bukást és azokat a kudarcokat, amelyektől leginkább félünk, felfedi, hogy mire építjük az identitásunkat. Mindezek rámutatnak arra, hogy amikor életünk alapjait és célját keressük, valami másra tekintünk, mint Isten szeretetére és a Krisztusban való elfogadására. A félelmeink azt is felfedik, hogy mit becsülünk meg a szívünkben. Pál apostol a következőképpen tett bizonyságot a Filippi levélben (3,8):
„Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének gazdagsága miatt, akiért kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem,”
Az Úr Jézus volt Pál legvégső nyereménye. Jézus volt az egyetlen érték, amelyért bármit el lehetett veszíteni. Ez az, amiért Pál bármit képes veszni hagyni, és mégis boldog tud maradni. Pál helyesen irányította a szeretetét, azt tartotta szem előtt, ami a legértékesebb volt. Nagy célja az ismeret, a szeretet, a szolgálat volt, valamint hogy Jézushoz hasonlatossá válhasson. Ez az emberi szív legnagyobb igyekezete. Ezáltal a végső siker az ismeret, a szeretet, a szolgálat, valamint az, hogy hasonlatossá váljunk Őhozzá; nem így cselekedni pedig a legnagyobb bukással egyenlő. Így ha az üzleti ügyek nem sikerülnek, ha a kapcsolat darabokra hullik, ha a gyereknevelési tervek nem működnek, ne bánkódj a bukásodon, és ne légy elveszett. A veszteség fájdalmas lehet, azonban a dolgok, amelyeket elveszítünk, nem a mi végső díjaink és céljaink. Miénk Jézus, a kimagasló érték, a nagydíj gyöngyszeme, és Ő elegendő számunkra.
Amennyiben Jézusban vagyunk, egy dicsőséges jövő vár bennünket. A bűneink, a szenvedés és végül a halál bukásaink valóságának vakító emlékjelei. A végén azonban egy szempillantás alatt felemeltetünk egy elpusztíthatatlan életbe, és végérvényesen megszabadulunk a szégyentől (1Kor 15,42-56). Egy napon megdicsőülünk, és végül szabadok leszünk a bűntől, a szenvedéstől, a bukástól és az esendőségtől (Róm 8,18-23). Atyánk királyságában úgy fogunk ragyogni, akár a Nap (Mt 13,43), és Krisztussal együtt fogunk kormányozni és uralkodni az új égen és az új földön (Róm 8,17). Végtelen öröm, szépség és tökéletesség vár bennünket. Ez azonban még nem az a nap. Továbbra is vétkezünk, elbukunk, és elfogadhatatlan dolgokat cselekszünk. Mindezek emlékeztetnek bennünket, hogy még nem vagyunk azok, amivé egykoron válni fogunk. Amennyiben jól sáfárkodunk a bukásaink okozta gyötrelemmel, szent vágy ébred fel a szívünkben a dicsőségre, amely nagyobb hűséget és szenvedélyt fog táplálni bennünk Isten királyságának eljövetele iránt. Végezetül a bukásaink buknak el, mi pedig uralkodni fogunk felettük. János apostol szavaival: „Ámen, jöjj, Uram, Jézus!”
J.R. Vassar a grapevine-i (Texas) Gyülekezet a Kereszt Tövében (Church at the Cross) vezető lelkésze. A dicsőséges vágyakozás: Isten, az evangélium és a valami több utáni keresésünk című könyv szerzője.