Minden igehirdető tudja, hogy az emberek nem szeretnek a bűnről hallani. A bűn emlegetését barátságtalan, negatív dolognak tekintik, és szívesebben gondolkodnak más, pozitívabb és kellemesebb témákról. Olyan ez, mintha valaki látogatóba menne egy lepratelepre, s ott magáról a lepráról akarna előadást tartani. A betegek éppen a betegségükről szeretnek a legkevésbé hallani. Mivel állandóan ezzel küszködnek, nem szívesen gyűlnek össze csak azért, hogy még egy előadást is meghallgassanak betegségük hatásairól és természetéről. Mivel szenvednek tőle, inkább valami szórakoztatóra vágynának, ami eltereli a gondolataikat. A hasonlat rendkívül találó, hisz maga a Szentírás is gyakran használja a lepra képét, amikor a bűnről tanít bennünket.
Akkor miért kellene a keresztyéneknek a bűn kérdésénél időzniük? James Montgomery Boice a következő választ adja erre a kérdésre: „Egyszerűen azért, mert a keresztyének realisták. Felismerték, hogy a bűn egy mindennapi tapasztalat, s egyben az emberiség legnagyobb problémája. Sőt, mi több: azt is felismerték, hogy a Biblia mindenhol kihangsúlyozza a fontosságát."
A keresztyének azonban nem csupán azért beszélnek sokat erről a témáról, mert egyre valóságosabban akarják látni magukat, hanem azért is, mert egy jó hírükis van a bűnnel kapcsolatosan. Egy dolog azért összegyűjteni a leprásokat, hogy meghallgassanak egy előadást a bőrbetegségekről, és teljesen más dolog a szenvedő és haldokló emberek között állva arról a gyógyszerről beszélni, ami megmentheti őket. Mi, keresztyének azért beszélünk a bűnről, mert Jézus Krisztusban megtaláltuk rá a megoldást, és általa másoknak is gyógyszert ajánlunk erre a mindent átható betegségre.
(Részlet Richard Phillips Jézus, az evangélista című művéből)